HUNA pásztorok (nagy része) szerint a tenyésztők kezén lévő terelőkutya állomány elpuhult, már nem alkalmas munkára.
A tenyésztők (egy része) szerint a pásztoroknál, tanyán élő terelőkutya loncsos, ápolatlan, nem gondoskodnak róla megfelelően.
Mi valahol a két tábor közötti (képzeletbeli) vékony pallón próbálunk egyensúlyozni.
Igyekszünk mindkét oldal nézeteit, de elsősorban kutyáink igényeit szem előtt tartani.
Tanyán élünk, az ebek dolgoznak, a legnagyobb megbecsülés mellett.
A mai értelemben vett fajták kialakulása előtt a magyar terelőkutyák elnevezése tájegységenként változott. A pumi "őshazája" Dunántúlon Somogy vidéke volt.
Talán mondanom sem kell, mennyire felemelő az érzés, ahogy a Zselic lankáit járva kicsi nyájunkkal, oldalunkon a pumival elődeink lábnyomaiban lépkedhetünk. Boldogság figyelni őket, látni, ahogyan az őseiktől hozott ösztön dolgozni kezd bennük, ahogyan a terelőkutya kiteljesedik.
A mi utunk
Néhány, még ma is fellelhető, kutyával dolgozó juhászt faggattam kezdetben a mikéntekről, majd (inkább kevesebb, mint több használható tanács után) úgy döntöttem, - lesz, ami lesz - belevágunk.
Vircsike akkor már másfél éves volt. Rendkívül szoros kapcsolat alakult ki addigra köztünk, minden körülmények között behívható volt, rengeteg trükköt tanultunk, vagyis megtanultunk együtt-működni, már minden rezdülésemre figyelt. Az alapok tehát megvoltak.
Ezen túl annyit tettem, hogy megfigyeltem őt, hogyan viszonyul a kecskékhez, hogyan helyezkedik, mit tesz egy-egy helyzetben. Dícsérettel bátorítottam ügyességét, tiltással fogtam vissza, ha kezdeti lelkesedésében túlpörgött. Néhány alkalom elégnek bizonyult, hogy aztán egyre magabiztosabban egyre messzebre barangoljunk, különböző szituációkban próbáljuk ki magunkat.
Minderre - mint később kiderült - szükség is volt. Az egyre gyakoribb aszályos nyarakon ugyanis kénytelenek voltunk egyre messzebb vándorolni kis tanyánktól, hogy a kicsi nyáj legelhessen. Miközben a kiégett fűcsomókat kerülgettük, a pumi folyamatosan felügyelte a nyájat, ne kanyarodjanak a még akkor is zöld lucernásba.
Noha a kecske (a juhoktól eltérően) folyamatos mozgásban legel, időről időre megállunk velük. Ilyenkor a pumi lábamnál "pihen", figyelmét azonban folyamatosan a jószágon tartja. Ha úgy érzi, a nyáj túl messzire távolodott legelés közben, utánuk indul, finoman, lépésben terelgeti őket vissza.
Sokszor járunk erdőben. Egyrészt, mivel a kecske alapvetően lombevő, másrészt pedig az akácos alja télen is zöldell, nyáron pedig a tikkasztó hőségben némi enyhet ad. A kutyáknak itt a fákkal, aljnövényzettel borított terepen nehezebb szemmel tartaniuk, vagy visszaterelniük az elkószált jószágot.
Nagyfokú, kölcsönös bizalom szükséges ilyen körülmények között. Ha a jószág messzebb vetődik, a puminak bíznia kell abban, hogy amikor értük küldöm egy bizonyos irányba mutatva, ha arra megy, ott előbb-utóbb megtalálja a kecskét. Nekem pedig bíznom kell benne, hogy kutyám kifogástalanul hajtja végre feladatát.
Meg kellett tanulni azt is, hogy a jószág bizonyos életszakaszaiban máshogy viselkedik. Ugyanaz a kecske, aki a pumi legkisebb nógatására teszi, amit a kutya mond, amikor gidája lesz, ösztöneinek engedelmeskedve szembefordul a kutyával.
Ilyenkor a puminak sokkal nehezebb az adott feladat végrehajtása.
A többi puminak viszont - és nekünk is - már könnyebb dolga volt, mert nem kellett előről kezdeni. A tapasztalt kutyától könnyebb eltanulni a terelés csínját-bínját.
